KÁVÁS A ZALAI DOMBSÁG ÖLELÉSÉBEN!
Kávás Zala megye északi részén, Zalaegerszegtől nyugatra 12 kilométerre fekszik a Zala folyóhoz közel, a 7409-es út mentén. Gönczi Ferenc Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914.) című könyvében a következőket írja Kávásról: „A Zala völgynek mind a két szélén, de különösen az észak felől eső szélein sűrűn következnek a községek egymásután. Ezeken vezet át az országút is. A völgy déli szélein, a melyek Göcsejhez számítódnak, szegényes, közvetlen utak visznek egyik községből a másikba. Bonczodföldétől nyugatra legközelebb fekvő falu Kávás, a Zala völgyéből kiágazó völgyzugban épült. 411 (221) lakossal. Valószínűleg a Kávás családtól nyerte nevét, mely már 1548-ban itt lakott. A Kávás körül emelkedő hegyek némelyike 260 méternél is magasabb s meredek esésű. A faluhoz közel levők szőlővel vannak beültetve.”
Kávásra majdnem azt lehet mondani, mint Rómára, hogy hét dombra települt. Különbség mégis van, hiszen Kávást a völgybe telepítették és hét domb veszi körül. Szubalpin vidék, amely szervesen kapcsolódik a Pannon tájhoz. Tavasszal harsogóan zöld a fű, jó időben ide látszanak az Alpok havas csúcsai. Az örökzöldek itt többszörösére nőnek, mint az ország más vidékén. Télen a hótakaró alatt alig lehet észrevenni a falvakat, úgy beleolvad a tájba. A lakosok talán már a honfoglalás előtt is itt éltek és tényleg hihető, hallgatva az itteni öregek beszédét, hogy egy részük innen ment Erdély déli részére határt őrizni, mint az itteni ősök tették. A települések egy része olyan kicsi, hogy még most sincs temploma. Házaikat általában fából építették, mivel az itt élő paraszt emberek is jól értettek a fa megmunkálásához. Később a rangos gazdaházakat téglából is emelték, kódisállással, de ezek az épületek sem zavarták meg a vidék egységes összefüggő hangulatát. Hagyományőrző település.
regihazak Régi házaknak, hegyi pincéknek biztosított helyi védelmet, hogy az utódokat és a vendégeket a különlegesen szép göcseji falu hangulatával ismertesse meg. Sok fa, virág, nyugalom övezi a települést. Éjszaka a városlakók számára félelmetes a csend. Hajnalban még kakas kukorékol. Az itt lakóknak talán a szőlő hegyek a legkedvesebbek, ahol majdnem minden családnak pincéje, „hajléka” van, ahol a munka mellett kedves baráti társaságok pihenőt tartanak. Borozgatnak, beszélgetnek távol a nagyvilág zajától. A védelem alatt álló boronafalas hajlékok a legtávolabbi múltba vezetnek. Az ide látogató vendég kapcsolatot teremthet a göcseji határőrzők, gazdálkodók leszármazottaival, megismerhetik életüket, kultúrájukat. /Sisa Béla építész/
Épített értékei
Kávási tájházak
Egy-egy szépen megőrzött falusi utcakép, néhány jó állapotban fennmaradt parasztház jellegzetes hangulata mindenkit kellemes érzéssel tölt el. A magyar népi kultúra építészeti remekműveire már több mint száz évvel ezelőtt felfigyeltek a paraszti életmód kutatói, csodálói. A falusi, mezővárosi építészeti értékek védelme azonban csak a második világháború után valósult meg, 1949-ben törvényerejű rendelet született megóvásuk érdekében. Ezt követően, az ötvenes, hatvanas években körvonalazódott a népi műemlékek fogalma, és országszerte nagyarányú feltáró munka kezdődött. Létrejött az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség, elkészült az országos műemlékjegyzék. A népi műemlékek védelmének két módszere alakult ki.
30 millió forintos állami támogatásnak köszönhetően országszerte tájházak, faluházak, múzeumházak, szabadtéri néprajzi múzeumok, tanyamúzeumok, honismereti tájházak, emlékházak, helytörténeti gyűjtemények alakultak, amelyek az egykori paraszti, falusi életmód emlékét őrzik. A megye egyetlen, valóban eredeti környezetben lévő tájháza. A lankás domboldalon álló épület mely szeres építési mód szerint épült. Boronafalu, szobából, füstös konyhából, kamrából, istállóból, pajtából álló zsuppfedeles, kontyolt lakóház, amelyben eredeti tárgyakból álló néprajzi kiállítás látható. Mellette álló és az 1990-es évek végéig lakott, de kéményesre átalakított ugyancsak zsuppos lakóházzal együtt szép együttest alkot.
Lehetőség szerint helyben megőrzik, műemlékké nyilvánítják és bemutatják, vagy szabadtéri néprajzi múzeumokba telepítik át az épületeket. A helyben megőrzött népi építészeti emlékek közé tartoznak a tájházak. 1974-ben a Minisztertanács határozatot hozott, hogy azokat a népi műemlékeket, amelyeket másként nem tarthatnak fenn, állami tulajdonba veszik.
Harangláb:
A harangláb oldalán I. és II. Világháborús emlékmű, dombormű található. A közelében fa harangláb állt, mely többször leégett. Mögötte lakóépület húzódott, melyet lebontottak. A mai harangláb téglából épült, 1994-ben felújították, melynek keretében elektromos harang került elhelyezésre. Az építés éve 1938.
Boronapincék:
A magyarság feltételezhetően még a honfoglalást megelőző időben megismerkedett vele, hiszen azokon a vidékeken, ahol népünk a Kárpát-medence megszállása előtt élt, széleskörűen és szintén az őskorig visszanyúlóan alkalmazott építő eljárás volt a boronatechnika. Hazánkban a középkor folyamán erődítési feladatok megoldásánál, templomépítkezéseknél, kastély-, udvarház -építkezéseknél is kiterjedten éltek a boronafal alkalmazásával. Nemesi, városi polgári körökből a 18. sz. második felétől szorult ki egyre gyorsabban.
A dombok gerincén vezet át a Borona Tanösvény, amely mellett boronafalú, zsúptetős, faragott, fa oromzatos házak, több száz éves pincék és szőlőprés, eredeti berendezések, archaikus faépítészet nyomai találhatóak.
A védelem alatt álló boronafalas hajlékok (mintegy 30 épület) a legtávolabbi múltba vezetnek. Az ide látogató vendég kapcsolatot teremthet a göcseji határőrzők, gazdálkodók leszármazottaival, megismerhetik életüket, kultúrájukat. Szabó-hegyen áll önkormányzati területen a biztos pusztulástól megmentett, majd újjáépített boronapince, (Dombi pince), benne elhelyezett borászati eszközök (fa szőlőprés, hordók, szerszámok). A látogatók itt megismerhetik a zalai borkészítés módját. A Dombi pincétől a falura nyíló kép után, a hegyi úton továbbhaladva, az egymást érő kis pincék sorakoznak – ahány boronapince vagy hajlék, annyi érdekes arc, ember egyediségét mutatja ma is.
Fában gazdagabb területeinken elsősorban Erdélyben, a Dunántúlon, ill. a Felvidéken a legutóbbi időszakig széleskörűen kedveltek maradtak a boronafalú lakóházak, melléképületek paraszti, falusi lakosságunk körében, hacsak a földesúri hatalom a helyi erdőhasználatot nem korlátozta. Erdélyben az utóbbi három évtizedben is több körzetben eleven gyakorlat maradt a boronafallal való építkezés. (Pl. a Székelyföld zárt erdős zónáiban.) A készítéséhez elsősorban a fenyőfa felelt meg, de tölgy, bükk stb. lombos fák törzsét is gyakorta felhasználták. A boronafalat bárdolatlan vagy bárdolt, faragott fatörzsekből egyaránt készítették. A kevéssé kidolgozott s emiatt kevésbé pontosan illeszthető gerendák közét mohával, szalmával stb. szigetelték. Különösen a lombos fákból készített boronafalat tapasztották, meszelték. A csépeletlen gabona, szálastakarmány befogadására szolgáló csűröket, pajtákat hézagos, szigeteletlen szellős boronával építették gyakorta. A boronafalú épületeket gyakran áttelepítették, hiszen könnyen szétszedhetők voltak, s célszerűbb helyen viszonylag gyorsan felállíthatták őket. A boronaépítkezés az utóbbi 100–150 évben szűkebb erdélyi körzeteket nem számítva, az egész magyar nyelvterületen fokozatosan visszaszorulóban volt, mivel az erdőtakaró jelentősen csökkent vagy a paraszti erdőhasználatot erélyesen korlátozták. Ilyen esetben zsilipeléses technikájú falazattal vagy sövényépítkezéssel váltották fel az igényesebb fafelhasználással járó boronaépítést. Nem egy helyen a sár-, ill. kőépítkezés váltotta fel a faépítkezést. A boronatechnika jó hőszigetelő tulajdonságú falazat készítését tette lehetővé, ezért a szőlőbeli épületeknél, bortárolók vagy pincék építésénél is széleskörűen használatossá vált a boronafal alkalmazása.
Anno ez komfort volt, meg kell becsülnünk ma is, hisz az értékeink védelmének alapja. Szépen rendbehozott és karbantartott kicsi, boronafalú, nyeregtetős, oromfalas, cserépfedésű épületek, borospincék díszítik a hegyen át vezető utakat. Némelyik az 1700-as években épült, de találunk az 1800-as évekből is. A boronafal szálfákból, gerendákból épített fal. Lényeges sajátossága, hogy a fal meghatározó elemei vízszintesen egymásra helyezve fekszenek, oldal-, ill. hosszirányú elmozdulás ellen a szomszédos gerendák csapolásaikkal egymást biztosítják. A csapolásoknak számos változata alakult ki. A legegyszerűbb típus esetében a bárdolatlan gerendák végeikkel keresztezik egymást, s minden második sorban alul-felül félkörívesen bevágott nyaktagú gerendát helyeznek el. Biztosabb kötést, pontosabb illesztést érhettek el, ha mindegyik gerendát nyaktag-bevágással kapcsolták össze. Jó minőségű gerendákból pontos illesztésű, teljesen hézagmentes falsíkokat készíthettek. Ezeknél bonyolultabb sarokcsapolásokat alkalmaztak, ilyen esetekben a gerendák végei nem nyúltak túl a csatlakozó falsíkon. Míg az egyszerűbb csapolásokat a famunkát értő építők-építtetők maguk készítették, a bonyolultabb megoldásokat specialisták vagy ácsok irányítása mellett kivitelezték. – A boronaépítés gyakorlata hazánkban az őskor kései időszakáig visszavezethető.
Kőkeresztek:
A Magyar Néprajzi Lexikon magyarázata szerint az út menti keresztek mindazok a szabadtéri keresztek vagy annak nevezett vallásos jelképek, esetleg szoborcsoportok, amelyeket nem az egyház liturgikus cselekményeinek színterén (templom, kálvária) emeltek. Általában nemcsak útszéleken, hanem nevezetes vagy hangsúlyos helyeken (folyópart, falu széle, a mező, dűlők kezdete, balesetek, katasztrófák színhelye) állnak. Kávás bővelkedik a kőkeresztekben.
 |
 |
 |
|
Kőkereszt Isten dicsőségére állíttatta Molnár Vendel. |
Háry kereszt - Dufonya kereszt. |
A kőkeresztet Tuboly Ignác állíttatta. |
 |
 |
 |
|
Kőkereszt a temetőben. |
Zsimba-hegyi Kőkereszt. Isten dicsőségére állíttatta Vaski Lajosné. |
Öreg-hegyi Kőkereszt . Isten dicsőségére állítatták közösen az Öreg-hegyi szőlősgazdák. |
 |
 |
|
Zsidó-hegyi Kőkereszt. A közterületen (úton) lévő kőkeresztet Járfás László állíttatta. |
Kőkereszt és Mázsáló . A kőkereszten felírat nem található. |
